A balatoni nyíltvízi süllõzés eredményességének egyik kulcsfontosságú tényezõje a csali, hiszen ? többek között ? éppen a megfelelõ csalétek kiválasztása határozza meg, hogy kapcsolatba kerülünk-e a süllõkkel. Gyakran nagyon is sok múlik azon, hogy mit, milyen formában és milyen módon kínálunk fel tüskéshátú kedvenceinknek. Ha nem találjuk el a szájuk ízét, az jelentõsen csökkentheti a kapások számát. A sorozat e részében a sikeres csalik és felkínálási módozataik kérdéskörét részletezzük.

Hol rejtõznek?

A laposabb partvédõ kõszórások töve ritkán, inkább csak a küszök ívásakor ad süllõt

A meredeken mélybe nyúló, mólószárakat védõ kövezések sokszor jó horgászhelyek

A nádasok elõtt a nyár folyamán nem ritka a süllõ

A ritkás hínármezõk mentén egészen kora õszig ígéretes horgászhelyeket találhatunk

Természetesen a Balatonban is vannak (bizonyos idõszakokban) tartáson tanyázó süllõk ? tartás, akadó azonban a mederfelület hatalmas méretéhez képest nagyon kevés van.

A Balaton Közép-Európa egyetlen olyan nagy és sekély vizû tava, amelynek hõmérséklete nyáron tartósan 20 Celsius-fok felett van, sõt a forró és szélmentes nyári idõszakban a víz hõmérséklete akár 30 fokot is megközelítheti. A hatalmas felülethez (600 négyzetkilométer!) azonban éppen a sekélység miatt relatíve kis térfogat tartozik, emiatt a tó teljes vízkészlete gyorsan kihûlhet, és ritkaságszámba megy, ha a tél közepére, végére nem borítja jégpáncél.

A süllõ fárasztása abból áll, hogy fel kell tornászni a mélyebb vízrétegekbõl, nagyobb példányainak fárasztása rendkívüli horgásztudást, tapasztalatot igényel, a kissebbje az elsõ kirohanás után rendszerint megadja magát. A szákolásnál oda kell figyelni, fõleg ha a horog a csontos szájpadlásba akadt, ilyenkor semmi esetre se erõltessük, inkább hagyjuk, hogy néhányszor visszaperdüljön a mélybe, természetesen a zsinórt tartsuk mindig feszesen. A szákolás csak akkor eredményes, ha a süllõ kissé oldalára dõlve hagyja magát vezetni, mindig fej felõl merítsünk.

Süllõzésre, ha élõhallal horgászunk, egy fontos szempontot figyelembe kell venni, ez pedig a csalihal mérete. Ugyanis a süllõnek nincs akkora szája, mint a csukának, így nem képes elnyelni egy átlagos süllõ egy 10 cm-nél nagyobb csalihalat. A kishalak közül is a hosszúkásabbakat részesíti elõnyben. A hal fajtája is döntõ fontosságú lehet, a szivárványos ökle áll az elsõ helyen a második a küsz, követi a kisebb bodorka, vörösszárnyú keszeg, sügér, naphal apróbb példányai.

Fenekezõ horgászathoz válasszunk 3 m körüli horgászbotot 30-60 g dobósúllyal, és B akciós horgászbotot. Az orsó 40-es kapacitású, a zsinór max. 0,30 mm átmérõjû, de ha a Balatonon és valamely nagyobb állóvizünkön horgászunk érdemes megkockáztatni a vékonyabb zsinórt 0,20 mm-ig. Úszózáshoz tartásban 3,5 m-es 40-80 g dobósúlyú B akciós gerinces botot alkalmazzunk, az orsó 40-es kategóriájú, a zsinór 0,30-as legyen. Pergetésre 2,70-3,00 m hosszú 20-40 g dobósúlyú horgászbotot használjunk, 40-es kapacitású, megbízható fékrendszerû és legalább 3 golyóscsapággyal rendelkezõ orsót használjunk.

Süllõre többféle módszerrel is horgászhatunk, ezért méltán népszerû halfajta egész Európában. A legelterjedtebb módszer a fenekezés, amikor a csalihalat közvetlenül a fenék fölött kínáljuk fel. Folyóvizeken érdemes laposabb ólmot használni, mert a sodrás könnyen elviheti a szerelékünket.Ha azt akarjuk elérni, hogy a csali kicsit eltávolodjon a vízfenéktõl, érdemes könnyített szereléket alkalmazni, amely lehet tirolifás szerelék, könnyített súly, oly módon, hogy egy mûanyag hajlékony csövet az egyik oldalán egy mûanyag dugóval, a másik oldalán pedig ólommal dugaszoljuk el légmentesen.

Az ikrából kikelõ lárva elõször apró planktonikus állatokkal (Rotatoria, Daphnia Magna, Diatomus), késõbb áttér a nagyobb állatkák, férgek fogyasztására, csak néhány cm-es nagyság elérésekor tér át a ragadozó életmódra, de felnõtt korában is elõfordul gyakran, hogy csigákat, kagylókat is fogyaszt nem csak halakat. A halak közül kedveli a nyújtott testû ezüstös csillogás fajokat, szûk garatnyílásán ezek csúsznak le leginkább. A sügérféléket sem veti meg, nem okoz gondot neki a tüskés hátúszó.

Szaporodás, egyedfejlõdés:

Ívása március-április hónapokban történik, ikráit a fák vízbenyúló gyökérzetére rakja, amelyet a hím kikelésig õriz. Ahol a természetes ívás nem mindig sikeres, az ívó terület hiánya miatt, ott süllõbokrokat helyeznek ki (borókabokor), hogy megfelelõ ívó helyet biztosítsanak a süllõk számára. A Balatonon elõnevelt ivadékokat is kihelyeznek, így fenntartva a híres állományt. Sokszor elõfordul, hogy ívása kedvezõtlen víz és hõmérsékleti viszonyok miatt elhúzódik, ami jelentõs kárt tehet a leendõ állományban, hiszen az akkor már leívott keszegek ivadékai "kinõnek" a süllõ szájából.

Süllõ (Stizostedion lucioperca)
Kõsüllõ (Stizostedion volgense)

Elterjedés, élõhely:

A süllõ Európában honos, megtalálható Nagy Britanniától egészen Oroszország közepéig. Magyarországon nagyobb folyóinkban, tavainkban található meg, Tisza, Duna, Körösök, Dráva, tavaink közül a Balaton és a Velencei tó híres süllóállományáról. Szolnok megyében, a Tiszában, a Szajoli holtágban és az Alcsiszigeti Holt Tiszában élnek példányai. Kedveli az oxigén dús, kemény aljzatú vizeket, állandóan búvóhelyet keres magának, ahol nincs, ott a meder egyenetlenségeiben keres fedezéket.

Mivel kezdõdik a balatoni horgászszezon - és én mindig a süllõre, fogasra utazom- nem árt feleleveníteni az alapokat. (Köszönet érte a Tisza-to.hu-nak.

(Stizostedion lucioperca) Egyéb nevek: fogassüllõ, sül, fogas
Angolul pike, pike-perch, franciául sandre, németül Zander, olaszul lucioperca sandra. A süllõ egész Európában honos, Nagy-Britanniától egészen Oroszország közepéig. Õshazája Közép-Európa vízrendszere, de megtalálható az Elbában és a Fekete-, Azovi- és Kaszpi-tengerbe torkolló folyókban is.