Mivel kezdődik a balatoni horgászszezon - és én mindig a süllőre, fogasra utazom- nem árt feleleveníteni az alapokat. (Köszönet érte a Tisza-to.hu-nak.

(Stizostedion lucioperca) Egyéb nevek: fogassüllő, sül, fogas
Angolul pike, pike-perch, franciául sandre, németül Zander, olaszul lucioperca sandra. A süllő egész Európában honos, Nagy-Britanniától egészen Oroszország közepéig. Őshazája Közép-Európa vízrendszere, de megtalálható az Elbában és a Fekete-, Azovi- és Kaszpi-tengerbe torkolló folyókban is. Értékes faj, ennek okán betelepítették Spanyol-, Olasz- és Franciaországba, Dániába, Anglia déli vidékére, Kis-Ázsiába, sőt Algéria és Marokkó egyes természetes vizeibe is. Magyarországon nagyobb folyóinkban, tavainkban található meg. Kedveli az oxigéndús, kemény aljzatú vizeket, állandóan búvóhelyet keres magának, ahol nincs, ott a meder egyenetlenségeiben keres fedezéket. Állóvizeken bedőlt fák, nádasok mellett kell keresni. Az iszapos részeket kerüli, télen viszont kifejezetten az iszapos gödröket keresi fel, hiszen a rothadás okozta hőtermelés kedvező mindenféle hal számára. Állóvízi előfordulása is ott jellemző, ahol az aljzat kemény, homokos, mivel rendkívül érzékeny a felkeveredő iszapra.
Általában fenéklakó, árnyékot kedvelő, megbúvó halfaj. A mélyebb vízben szívesebben tartózkodik, de kerüli a túlságosan mély gödröket. Folyóvízben az erőművek, zsilipek és az összefolyások által keltett oxigéndús vizeket kedveli. Egyébként bedőlt fák, roncsok árnyékában tanyázik előszeretettel. A szabályozott folyómedrekben is otthonos. Életterét a táplálékbőség és a víz alatti búvóhelyek határozzák meg.

Testalkata arányos, kifejezetten szépnek mondható. A folyóvízben élő süllők általáltan nyúlánkabbak, míg az állóvíziek zömökebbek. Színe a hátán zöldesszürke, oldalt ezüstszürkés, hasa fehér. Testét apró, erősen bőrbenőtt pikkelyek borítják. Oldalait 6-8 halvány testre merőleges oldalfolt tarkítja. Hátúszója két részből áll, az elsőnek kemények hegyesek a sugarai, a második lágysugarú úszó.
Teste megnyúlt, oldalról lapított. A tejes nyúlánkabb, mint az ikrás. Feje hosszú, szája nagy, csúcsba nyíló. A szájszöglet eléri a szem hátulsó szegélyének vonalát, vagy azon túlér. Szeme közepes nagyságú, homloka keskeny és egészen lapos. Szemének szivárványhártyája ezüstös, fekete pontokkal. Mellúszói közepesen fejlettek, a hasúszók a mellúszók alatt erednek. Két hátúszója van, amelyek közel állnak egymáshoz, esetleg érinthetik is egymást, de nem nőttek össze. A két hátúszó egyforma magas. A farokalatti úszó rövid és magas, széle lekerekített. Faroknyele hosszú és alacsony, a farokúszó nagy, széle kivágott. Oldalvonala a hát felé enyhén ívelt.
Az aljzat színével, a víz átlátszóságával szoros összefüggésben változhat a süllő színezete. Oldalának alapszíne tiszta vízben gyakran egészen grafitszürke.
Általában a nagyobb, nyílt vízterületeken élő süllők színe egészen világos, a folyamiaké átmeneti, míg a vízinövényzettel sűrűbben benőtt vizeken élőké sötétebb tónusú.

Fogazata rendkívul erőteljes, tűhegyes, a felső álkapocsban kétsoros elrendezédésű. Szájában legelől 4 kiemelkedő „agyarszerű" kapófog helyezkedik el, kettő felül, kettő alul. Ezeknek a félelmetes zsákmányfogó fegyvereknek köszönheti, hogy a nagyobb példányokat, népszerűen, "fogas"-nak is nevezik. Közeli fajtestvérétol, a kősüllőtől elsőldlegesen az különbözteti meg, hogy a kisebbre növő „rokon" szájából hiányzik az erőteljes két kapafog-pár.
A süllő érzékszervei közül, melyekkel egyrészt tájékozódik környezetében, másrészt a táplálékszerzéssel összefüggő „jeleket" érzékeli, kétségtelenül az idegvégződésekkel zsúfolt oldalvonalak játszhatják a főszerepet, melyekkel a mechanikai ingereket (áramlás, rezgések) felfogja.
Testhossza átlagosan 50-70 cm, de elérheti a 130 cm-t is. A Magyarországon fogott legnagyobb (regisztrált) példány 15 kg-os volt, amit a Rábán fogtak.

Ívása március-április hónapokban történik. Ahol a természetes ívás nem mindig sikeres, az ívó terület hiánya miatt, ott süllőbokrokat helyeznek ki (borókabokor), hogy megfelelő ívó helyet biztosítsanak a süllők számára. A süllő 10-12 fokos vízhőmérsékletnél párosan ívik. Ha a vizek korábban felmelegszenek, akkor az ívás is hamarabb kezdődik, ha viszont a tavasz késik, akkor a „süllőszerelem" is elhúzódhat, akár május közepéig is. Sajátos tulajdonsága a tejes süllőnek, hogy miután a lerakott ikrákat megtermékenyítette, a fészek mellett marad, azt őrzi és gondozza.
A hím általában fák víz alá lógó gyökereit vagy alámosott nádgyökereket választ fészeknek, amit megtisztít és őriz az ivadékok kikeléséig. Távol tartja az egyéb halakat, és úszóival legyezgeti az ikrákat, hogy friss vízhez juttassa azokat. Az ivadékok kikeléséhez kb. egy hét, majd még egyszer ennyi telik el, az úgynevezett nem táplálkozó lárvakor időszakból. A kikelő ivadék kezdetben szikzacskóját éli fel, majd ezután megkezdi ragadozó életmódját.
Az ezek után következő időszakban máris a ragadozó ösztön működik, és bár csak nagyon apró élőlényekkel táplálkozik, azt már úgy teszi, ahogy felnőttként is.
Az apró állati szervezetek mellett, háromcentiméteres nagyságának elérése után, már szinte kizárólag a keszegfélék ivadékaival táplálkozik. Tragikus hatású lehet a süllő szaporodása szemoontjából a hőmérsékleti okok miatt elhúzódó ívás, mert a korábban leívó keszegfélék ivadékai ekkorra már „kinőnek" a kis süllő szájából, és így legtöbbjük vagy éhenhal, vagy pedig „kannibál" módon egymást kénytelenek felfalni, illetve más ragadozók, különösen a több mint egy hónappal korábban ívó csuka már jóval fejlettebb ivadékainak esnek áldozatul. A kilós tömeget a süllő kb. a negyedik-ötödik évben éri el. Az ikrából kikelő lárva először apró planktonikus állatokkal táplálkozik, majd később áttér a nagyobb állatkák, férgek fogyasztására. Csak néhány cm-es nagyság elérésekor tér át a ragadozó életmódra, de felnőtt korában is előfordul gyakran, hogy csigákat, kagylókat is fogyaszt. A halak közül kedveli a nyújtott testű ezüstös csillogású fajokat, szűk garatnyílásán ezek csúsznak le legkönnyebben. A sügérféléket sem veti meg, nem okoz gondot neki a tüskés hátúszó sem.
Eredményes rablóhal, növekedési ritmusa felülmúlja a csukáét, vagy a harcsáét. Nemcsak les áldozatára — mint a „leső” harcsa, vagy a nádas szélén rejtőző, táplálékra váró csuka — hanem üldözi is a táplálékhalat, amíg azt el nem kapja. A sikeresebb vadászat és a gyorsabb táplálékszerzés okán az egykorú süllők népes csapata egyszerre csap rá az áldozatokra. Táplálékhalai közül a küsz foglalja el az első helyet. Az étlapján a keszegfélék, apróbb ponty és kárász, bodorka, sőt még a nála apróbb fajtestvérei is szerepelnek. Ha válogathat, táplálkozása szelektív: ivadékkorában vízibolhával és szúnyoglárvával táplálkozik. Emésztése viszonylag lassú, amíg az előzőt nem emésztette meg, nem vadászik újabbra.
A süllőt mesterségesen is szaporítják: a vízfenék közelében fűzfagyökér csomókat, vagy régi hálók kötegét, u.n. „fészkeket” rögzítenek, majd erre leívik a hal. Az ikrával teli fészkeket nedves közegben, permetkamrában keltetik ki, majd üvegszálból készült nevelőedényekben, vályúkban táplálják, előnevelik. Többhetes korban telepítik ki a süllőivadékot a szabad vizekbe, ahol természetes körülmények között táplálkoznak, fejlődnek, míg a halászok zsákmányává válnak. Újabban a fészkeket halastavakba helyezik ki, ott ívnak le az anyahalak, s ott fejlődnek azok, míg áruhalakká válnak. Itt a sikeres nevelés előfeltétele az apró, u.n. „szeméthalak” jelenléte, amelyeken gyorsan felnőnek az egynyaras, „ceruzanagyságú” süllőivadékok s ősszel kitelepíthetők lesznek más halas vizekbe, tenyészetekbe, vagy horgászvizekbe.

Gasztronómiai értéke szinte felbecsülhetetlen most, amikor a süllő — s más nagy értékű haszonhalak — élettere egyre szűkül, sőt szennyeződik. Sütve, de főleg főzve, hidegen majonézzel, vagy tartármártással ínyencfalat.
valamikor a pisztrángot tartották a halak királyának. Ma a pisztráng helyét, amióta nagyüzemileg tenyésztik vitathatatlanul a süllő vette át: az előbbinél ritkább, ínyencebb falat, fehér húsa és annak kevés zsírtartalma miatt sokkal keresettebb, az ára is kétszerese a pisztrángénak.
Nemcsak a tányérban delikátesz a süllő, hanem horgászata is a különlegességek közé tartozik. Horgászata pergetős-műcsalis, úszós és mártogatós módszerrel történik. A műanyag és fém halutánzatok, a twisterek és wobblerek korszakában a megfelelő csalihal kiválasztása lényegében a pénz, meg a tapasztalat kérdése. A reggeli és szürkületi órák a legeredményesebbek, főleg melegebb időben. Ősszel egész nap próbálkozhatunk a pergetéssel. A felszerelés közül megemlíthetjük a 2,7-3 m hosszú botot, a peremfutó orsót (közepest), a 20-22-es zsinórt. A süllőt vízbedőlt fák ágai közt, vízbe épített kőgátak, kőhányások, víz alatti akadályok mellett, vízi uszályok és kikötött hajók faránál (annak hátsó részénél) kell keresni. Beakasztás után nem védekezik „csukaszerűen”, nincsenek kirohanásai. Igyekszik a mélyebb részekre menekülni, de fárasztása esetén hamar megadja magát. Szákban, vagy felkantározva, élve nem tartható.
Horgászata — főleg a nagyobbak felkutatása, majd horogra akasztása — mindig élmény.
Március 1-jétol április 30-ig terjedő tilalmi idő kivételével egész éven át eredményesen horgászható. Horgászatával kapcsolatban meg kell említeni, hogy a süllő nem szereti a fényt. Ám rejtőzködő életmódjából még nem következik egyenesen, hogy éjszakai ragadozó, hiszen nappal is nagy sikerrel fogható. Mondhatjuk, hogy búvóhelye egyben leshely is, mert amennyiben módja nyílik rá, igencsak rárabol a prédára, lehet bármilyen napszak is.
Ami még éredekesség, hogy a süllő nem csak élőcsalival fogható, hanem kedveli a halszeletet is. Téli süllőzésnél használhatunk nagyobb haldarabot vagy nagyobb csalihalat is. Ezt fenekező, illetve úszós készséggel egyaránt nagy sikerrel próbálhatjuk.
A süllőnek a kifogható mérethatára 30 cm, az ennél kisebb példányokat - a szabályzat értelmében - vissza kell ereszteni.