ezt a cikket behoztam ide, mert úgy látom, hogy most került az érdeklődés középpontjába a csuka horgászat. Mondjuk, ez egy ismertebb cikk, de legalább itt is fent lesz. Lehet vele vitatkozni, meg ilyesmi.

Ahogy végigolvastam és megnéztem a képeket kezd is kialakulni bennem, hogy lassan ideje nekiindulni egy laza őszi csukázásnak.

csuka horgászata:

A csuka horgászat szezonja az ősz és a tél, mivel ilyenkor a levegős lehűlése miatt a kishalak elvermelnek. Megszűnik a nyári terített asztal, amit a rengeteg féle és számú kishal nyújtott. A csuka nagyon falánk ragadozó és mindenre rávág, ami a vízben él és mozog. Megeszi a békát, az apró víziszárnyast, a pockot, de még a vízbe hulló bogarakat is leszippantja a víz tetejéről. Ennek ellenére mégis csak az apróhal a fő tápláléka. A kishal lehet küsz, bodorka, kárász, vörösszárnyú és dévérkeszeg, compó, esetleg kisebb ponty. Ezekből igen jelentős mennyiséget képes elfogyasztani. A betegesen vergődő, forgolódó halakra előszeretettel ront rá. Ugyanakkor a mozdulatlan dögöt, haldarabot nem veszi fel.

Fajtestvérei közül két kisnövésű édesvízi, továbbá három tengeri rokona ismeretes. A csuka a harcsát követően második legnagyobbra növő ragadozó halunk. Azon kevés halaink egyike, amelyet télen lékből is igen élvezetesen és eredményesen zsákmányolhatunk.

Táplálékának túlnyomó részét nappal ejti el, sötétben ritkán kap. Általában vízközt tartózkodó halfaj, de ha az alkalmas leshelyek úgy kívánják, a fenékközelben bújik meg, avagy a vízfelszínen elterülő terebélyes töklevelek árnyékában ólálkodik. Nagy tűrőképessége és alkalmazkodó képessége mellett, ha teheti, inkább az álló vagy a csendesen áramló vízterületeket választja élőhelyéül, éppen fordítva, mint a süllő. A csuka különösen kedveli a tavak, víztározók és holtágak ama sekély szakaszait, szélvizeit, ahol a dús vízinövényzet közt megbújva lesheti táplálékát. Ahol a vizet sűrű nádas vagy hínármező szegélyezi, a csukát a ritkás nádszélen, a hínaras szélen vagy a csatornaszerű átváltókban sejthetjük, tehát ahol á kishalak vonulása is feltételezhető. A tökleveles vízszakasz szinte mágnesként vonzza a csukát! Faágak és roncsok közé, valamint kövezések árnyékába is beáll, s jobb híján, például egy még növénytelen bányagödörben, a mederegyenetlenségek nyújthatnak számára leshelyet. Folyóvizeken ha teheti, az élénkebb vízfotyásokból szívesebben átvált egy-egy öbölbe, mellékágba, vagy beáll a tuskós limányokba, csendes áramlatú tangókba. Ha a folyó kőgátakkal szabályozott, a mögöttes területek legcsendesebb tangóit keresi fel. A csuka általában nem kedveli a kifejezetten mély vizeket, mégis néha tekintélyen mélységekből, méteres medertörések aljáról kerülnek horgunkra.

Igen korán, többnyire már február végén, márciusban ívik. Ikráit a sekély, part menti növényzetre, fűszálakra rakja. A csuka mesterséges szaporítása is megoldott: a lefejt ikrák 70-80 százaléka kikelhet, szemben a természetes körülmények között lerakott ikra 1-2 %-ával. Gyors növekedésű hal, egyéves korában eléri a 100 g-os súlyt, kedvező körülmények között 2 éves korában az 1 kg-ot. Tavasszal, április 1-től, a legtöbb vízen véget ér a csuka tilalmi ideje. Fajfenntartó kötelezettségeinek eleget téve, mohón igyekszik csillapítani éhségét, a téli dermedtségükből még alig-alig éledező keszegfélékből. Amíg azonban a növényzet is magához nem tér, a csuka ilyenkor kóborolni kényszerül, akár csak télen, hiszen alig akad számára valami alkalmas leshely. Kora nyárra, a teljes pompájában kisarjadt növényi vegetációban végre beállhat leshelyére, és a természet nagy terített asztala is kegyes lesz hozzá. Ilyenkor már ritkán árulkodik magáról. Nehezebb is horogra csalni. Az ősz beálltával mintha érezné, hogy közeleg a hosszú böjt időszaka. Ezért mindent elkap, ami körülötte él és mozog. Majd késő ősszel, amikor lerohad körülötte az áldott jó búvóhely, korgógyomorral vág neki újra a vízi világnak, préda után kutatva. Az ősz (szeptembertől november végéig) horgászatának a lefőbb időszaka. Tél elején a vermelőhelyekre vonul, a kishalrajokat követve, hiszen azokból ilyenkor is táplálkozhat.

A csuka kifejezetten nappali ragadozó. Az éjszakát szokott helyén megbújva tölti. Alvásának módjáról még nincsenek pontos ismereteink, annyi bizonyos csak, Ebből következik, hogy csukázásra a hajnali-reggeli, majd a nap második felében, a késő délutáni órák a legalkalmasabbak. Délidő körül csak átlagos eredményeket érhetünk el, hacsak nincs valami egyéb kedvező körülményváltozás az idõőjárásban, esetleg a vízjárásban is. A csuka napszakbeli menetrendje tehát jóval szürkébb mint a süllőé. A felhősödés vagy a köd leereszkedése viszont ugyanúgy fokozza kapókedvét, mint „rablótársáét". A vizet fodrozó szélben, csendes esőben ugyancsak aktív. Az erős szelet és a záporesőt azonban takarásban megbújva vészeli át. A letisztuló, csendesen apadó folyó kedvező körülményeket biztosít a csuka számára, s a reá horgászónak is eredményességgel kecsegtető. A zavaros, áradó vízben nehezen becserkészhető. Mint a legtöbb hal, a pezsdülésre a csuka is fokozott étvággyal reagál. Kapókedvét az egyre erősödő áradásban és a fátyolosodó vízben is megtartja. A szennyes áradásban azonban eltűnik. Feltehetően meghúzza magát a csendesebb szélvizekben. A csuka rablása jellegzetesen erőteljes és hangos. Tavasszal, amikor a tiszta, csendes szélvízben a bandázó ivadékhalak közé vágva megmutatja szépen aranyozott, csillogó testét, olyan, mintha a vízben „villámlana". Kifli alakban megvillan a teste, majd egy nagy burványban eltűnik. Nyáron, kora ősszel a kishal rajok szétrebbenése sejteti csak rablását, amelyhez sekélyebb vízben egy jókora burványlás is járul. Ez biztos jele annak, hogy odalent csuka garázdálkodott.

Sokéves tapasztalat szerint elmondható, hogy a hidegebb hónapokban a csukakapások a nap déli óráira tehető, ha jégen horgászunk nem is érdemes de. 10 óránál előbb kimenni és du. 14 óránál tovább maradni. A nyári hónapokban viszont egészen más a helyzet, itt ugyanis a kifogott csukák zömmel a hajnali, reggeli és a késő délutáni órákban kerülnek horogra. De nem lehet pontos időpontot meghatározni, mivel nem lehet tudni, hogy épp a közelben lapuló csuka mikor éhezik meg. Az időjárás is befolyásolja a csuka kapókedvét, borús esős időben egész nap kapásra bírható, sőt ilyenkor kedvező egy kis szél is. Az erős szelet és a záporeső a csuka takarásban vészeli át. Napsütéses időben, főleg nyáron csak a kora reggeli és a késő esti órákban táplálkozik.
A vízállás változásaira is reagál, áradás előtt pezsdüléskor fokozódik a kapókedve, az ár levonulása után visszahúzódik mélyebb vizekbe, ilyenkor csak pergetve lehet megfogni. Az áradás közben a partszélen tartózkodik a kishalakat követi.

A csuka horgászata:

Csukára úszós, pergetős, könnyített fenekezős, illetve ma már eléggé elterjedt módszerrel: mártogatva is horgászhatunk. Mivel Magyarországon nem tilos az élőhallal való horgászat ezért az úszós módszer a legnépszerűbb, sőt egyes vizeken ahol nagymértékben felszaporodott a növényzet ott csak ez a módszer a legcélravezetőbb. A csuka horgászata pergetve a legsportszerűbb. Élő hallal, úszóval, pedig igen szórakoztató. Pergetve főképpen ősszel fogható, bár a nyári hónapokban legnagyobb az étvágya. Ilyenkor korlátlanul jut kishalhoz a sűrű növényzet között, ahol a villantó minduntalanul elakadna. ősszel azonban a kishalak többnyire a mélyebb vizekre vonulnak, így a csukának is többet kell mozognia, hogy rájuk akadjon. A pergetéshez használjunk közepesen merev, 2,10-2,70-es botot, 0,25-0,35-ös zsinórral. A villantók közül az önsúlyos, közepes és nagyméretű támolygók, valamint a körforgók a legjobbak. Ugyancsak eredményesek a különböző wobblerek. Kissé opálos vízben a villantó lehet fényes is, de tiszta vízben óvakodjunk a túlságosan csillogó, nikkelezettektől. Tiszta vízben jobban beválnak az opálos, matt fényű sárgaréz vagy vörösréz színű, sőt egyik oldalon pirosra festett villantók. Akár gyalogosan, akár csónakból pergetünk, a csukázás során nagyobb vízszakaszt horgásszunk le. Dobásainkkal előbb a kövezés, vagy a nádfal közelében levő vizeken kísérletezzünk, s csak azután tapogassuk le a távolabbi vízrészeket. A villantót nyáron középvízen vezessük, késő ősszel a víz mélyebb rétegeiben is próbálkozhatunk. Az élőhalas úszós csukázásnak a pergetéssel szemben az az előnye, hogy élő hallal néha még akkor is becsaphatjuk őket, amikor a villantó már csődöt mondott. A csuka ugyanis alig tud ellenállni a horgon vergődő csalihal csábításának. Élő hallal rendszerint állóvízen, vízinövényzet között horgászunk. A horgon mozgó csalihal könnyen elakadhat a növényzetben. Ezért a felszerelés legyen erősebb. Vízinövények között, nádszéleken 3 méter körüli, merevebb botot, 0,35-0,45-ös zsinórt, nagyobb úszót és ennek megfelelő ólmot, 3/0-1/0-ás egy- vagy háromágú horgot használjunk. A horgot az éles fogak miatt célszerű drótelőkére kötni. Nagyobb úszóra azért van szükség, mert annak nem csupán az ólmot, hanem a kishal mozgását is el kell bírnia. Kapásnál az úszó hirtelen a víz alá merül, majd lassan elindul a víz alatt. Ezek igazán izgalmas pillanatok! Ne vágjunk be azonnal, várjunk néhány másodpercet, amíg a csuka a kishalat megfordítja a szájában. Így biztosabban akad a horog. Legyen velünk szájfeszítő és horogszabadító. Ezek nélkül bajosan lehet a horgot kiszedni a csuka szájából. Ha mártogatva horgászunk, a kövezések mentén ugyanazt a felszerelést használhatjuk, mint az élőhalas úszós csukázás során. Ha azonban bedőlt fák víz alatti ágai között próbálkozunk, még erősebb szerszámhoz kell nyúlnunk. Az úszós horgászmódszert is alkalmazhatjuk többféleképpen, ahol sűrű a vízinövényzet ott a lefenekezett szereléket használjuk. Az úszót a zsinóron olyan távolságban kell beállítani az ólomtól, hogy bedobáskor a súly a fenékre süllyedjen, ezáltal a szerelékünket egy helyben tartja, így a kishal nem tud begyalogolni a vízinövényzetbe. Fontos szempont a vízmélység ismerete, mivel az úszónak két feladata van: a kapás jelzése, a kishal felemelése a fenék közeléből, ezt csak úgy érhetjük el, ha a horgászat megkezdése előtt jól beállítjuk az eresztéket. A másikfajat úszózás a szabadon úsztatott szerelék, ahol a csalihal szabadon úszhat, az ólmot közvetlenül a drótelőke elé tesszük. Akadálymentes vízterületen alkalmazzuk. Ott ahol a csukák a parttól távol rabolnak használhatunk "vitorlás" úszót, azaz az úszó szárára egy téglalap alakú műanyag lapot kell felerősíteni. Ez a praktika csak szélben hatásos, méghozzá hátszélben, ugyanis a szél sodorja megfelelő helyre a szereléket. Csukázásnál az úszó legyen egy kicsit nagyobb terhelhetőségű, kissé testesebb, hogy a csalihal mozgását ellensúlyozza, használjunk drótelőkét (egyes horgászok előszeretettel alkalmazzák azt a módszert, hogy több /3-4 szál/ kb. 0.20 mm-es zsinórt összefognak és arra kötik fel a horgot, így a vékony zsinór odasimul a fogak mellé és nem mozog a csuka szájában, bár nem mindig célravezető módszer, főleg nagyobb csukák esetén). Újabban megjelentek az űrtechnikában használatos kevlar szálból készült előkék, rendkívül nagy teherbíróképességgel bírnak, mivel több elemi szálból fonják össze. Mellettük szól még az az érv, hogy hajlékonyak, lágyak és így kevésbé akadályozzák a horogra tűzött kishalat a mozgásban.

A csukára való pergetés talán az egyik legsportosabb horgászmódszer, mert a halat meg kell keresni, Nyugat-Európában megelőz mindenféle horgászmódszert, és mellesleg eredményes is (Németországban tilos élőhallal horgászni). A csukának rendkívül kifinomultak az érzékszervei, a mozgásérzékelő szervei rendkívül fejlettek, ezért érzékeli a vízben olyan jól a legminimálisabb rezgést is. A pergetés technikája a következő: a villantót bedobás után szinte rásiklatjuk a vízre, a kemény vízbecsapódást mindenképpen kerüljük el, majd hagyjuk egy kicsit hulló falevél módjára merülni, a bevontatás csak kb. a fenék felett fél méterrel kezdjük meg, és nem egyenletes tempóban, hanem néha meg meg állva hol gyorsan, hol lassan vontatva. A bot hegyének emeléséve, süllyesztésével is életet tudunk lehelni a "vasba". A twisterezés is eredményt hozhat, itt feltétlenül engedjük le a műcsalit a fenékre, és onnan a fenéken táncoltatva kell vezetni. A woblerek napjainkban eléggé elterjedtek, így ezekkel a műcsalikkal is eredményesen horgászhatunk csukára. Itt is törekedni kell a nem egyenletes vezetésre, mivel a műhalunk csak egy darab fa, a horgásznak kell életre keltenie.
Csukázhatunk még fenekező módszerrel is, az ólom és a horogelőke közé érdemes beiktatni egy parafadugót, vagy styropor hab darabkát, ez egy kicsit megemeli a fenékről a csalihalat, így azt hamarabb észreveszi a ragadozó, főleg élettelen hallal való horgászat során fontos.

A felszerelés:
Két szempontot kell figyelembe venni a felszerelés kiválsztásakor, mennyire akadályos a vízterület ahol horgászunk, illetve, hogy milyen évszakban horgászunk.
Úszós csukázásnál a bot legyen közép parabola akciójú, semmi esetre sem spiccakciós, mivel az első dobásnál könnyen lerepülhet a csalihal a horogról, hossza 3-3,6 m, dobósúlya 70-100 g, nehéz akadós terepen akár, 80-150 g dobósúlyút is választhatunk. Az orsó legalább 50-es kapacitású legyen, a zsinór 0,30-,050 mm. A horgot mindig élezzük meg kellően, hiszen ez a biztos akadás egyik feltétele, afelől, hogy egyágú, vagy háromágú horgot használjunk, megoszlanak a vélemények. A háromágúnál biztosabb az akadás, de annak a valószínűsége is nagyobb, hogy kiemeléskor a hálóba akad a horog szabadon maradt ágai közül egy, és a legkritikusabb pillanatban rázza le a hal magát a horogról.
A pergetőbot viszont legyen spiccakciós, hossza 2,40-3,00 m, dobósúlya a tereptől függően 20-40 g, 50-100 g legyen, az orsó legalább háromcsapágyas, kúpos dobkiképzésű legyen, jó ha a zsinórvezető görgő is csapágyazott, így kevéssé csavarodik a zsinór, a zsinórvastagság ,020-0,35 mm lehet, csak jóminőségű zsinórt használjunk, erre a célra a legmegfelelőbb a lágy, sima felületű, kopásálló zsinór. Pergetéskor a műcsali elé feltétlenül kössünk fel drótelőkét, vagy kevlár előkét, mert ennek hiányában gyakran mondhatunk búcsút kedvenc villantóinknak. A woblerek mozgását akadályozzák a drótból készült előkék, merevek, sprődek, ezért itt csak és kizárólag kevlart használjunk.
A fenekező horgászatnál a felszerelés megegyezik az úszós módszernél említettekkel, csupán annyiban különbözik, hogy a bot kiválasztásánál a hosszúság nem olyan mérvadó, dobósúly tekintetében alkalmazhatunk kicsit nagyobb teherbírású horgászbotot.

Csalik:
Csukára horgászhatunk, élő illetve élettelen hallal, valamint a műcsalik számos példányaival. Az élő hallal való horgászat során a kishal méretét figyelembe kell venni mindenképpen, az ideális csukázó csalihal mérete 8-15 cm között mozog, ekkora halat még biztonságosan, leszakadás nélkül kihajíthatunk. Ennél nagyobb csalihalat csak indokolt esetben használjunk, ott ahol kapitális csukák kapása várható. A kishal színezete döntően befolyásolja az eredményességünket, a csuka elsősorban a sötétebb tónusú csalihalakat részesíti előnyben (kárász, compó, jász, vörösszárnyúkeszeg), illetve azokat amelyek intenzíven mozognak a horgon (sokszor a kárász nem válik be, mert fenékre letéve gyakran lustán elfekszik és nem hívja fel a ragadozó figyelmét). A sneci is bevált csalihal ínséges időkben, gyakran ez a halacska hozza meg a legjobb eredményt. Élénkebb színezetű halakra is előszeretettel ront rá vizeink tigrise, akinek módja van rá próbálja ki az élénkpiros aranyhalat, nem fog csalódni, ugyanis a csukák kíváncsi természetűek, előszeretettel érdeklődnek az élénkebb színű csalik iránt. Még egyszer hangsúlyoznám, Nyugat-Európa egyes országaiban az állatvédők heves tiltakozása végett betiltották az élőhalas horgászatot.

Az élettelen csalihallal való horgászat esetén mindig igyekezzük úgy kiválasztani, méretre megfelelő legyen, érdemes injekcióstűvel levegőt fecskendezi az élettelen csalihal testüregébe, így elérjük, hogy lebeg a vízközt. A csalihal fajtájáról megoszlanak a vélemények, van aki például tengeri hallal próbálkozik. Fekete István az Alcsiszigeti Holt-Tiszán például fagyasztott heringet tűz a horogra, mivel tapasztalta, hogy a csukáknak rendkívül jó a szaglásuk. A hering húsa nagyon laza ezért érdemes vékony damillal egyszer átkötni, hogy tartson a horgon.
Műcsalik terén ma már széles a választék támolygó kanál, körforgó villantó, twister, különféle gumihalak, woblerek színes választékát kínálják a kereskedők. A támolygó villantók közül a széles kanálformájúak a legmegfelelőbbek (Heinz- kanál, DAM-Effzet), körforgó villantók közül a nagyobb méretűeket válasszuk (Mepps Aglia Long 5, Mepps Gigant Killer). Színezetük tekintetében csak annyit, hogy zavaros tisztuló vízben, illetve borús időben, kissé csillógóbbakat, napsütéses időben, tiszta vízben egész sötét rézkanalakat használjunk. Twisterek közül a világosabb színűekkel próbálkozzunk, az ólomfej színe lehet fekete, illetve piros, a twisterfarok citromsárga vagy fehér. Újabban előszeretettel használatosak a gumihalak, főleg nagyobb példányaival lehet kapásra bírni a kapitális csukákat. A woblerek közül a vizekben előforduló halakhoz hasonló mintázatút válasszunk (J-9-S, J-9-P, SSR-9-S, SSR-7-CW).

Fárasztás, kiemelés:

A horogra akadt csuka rendkívül hevesen védekezik, pergetéskor gyakran hatalmasat ránt a boton. Többször is megiramodik, kiugrik a vízből, a fejét rázza, csakhogy megszabaduljon a horogtól. Ha ilyenkor meglazul a zsinór, könnyen leszakad a hal. Az úszós horgászatnál rendkívül jól meg lehet figyelni, ahogy a csuka beforgatja a kishalat a szájába, amit rendszerint derékon kap el, és a beforgatás után fej felől nyeli el. Fárasztása rendkívüli élmény, a csuka nem kitartó harcos, viszont látványos tornamutatványokat tud produkálni a horgon, ez ugyan szép és látványos, de ugyanakkor ilyenkor szokott lemaradni a horogról a legtöbb megakasztott hal. A fárasztásnál semmi esetre se erőltessük, csak és kizárólag akkor ha valamilyen akadály felé tart. Számtalanszor előfordult már, hogy a csuka az akadó felé tartott, és a horgász az akadó irányába kezdte húzni, mire a hal megfordult a nyílt víz felé, ilyen is van. Nem szabad a vízfelszínre kényszeríteni, mert ilyenkor szokta kirázni a horgot a szájából. A fárasztáskor a halunk szákolásra érett akkor, ha egy kicsit oldalra dől, és látszólag nem produkál kirohanásokat, ilyenkor azért még erőre kaphat, ezért ne siettessük a kiemelést. A szákolás mindig fej felől történik, sosem a szákot toljuk a halhoz, hanem a halat húzzuk a vízbe merített szák fölé, mikor a szák öblében van a hal óvatosan kicsúsztatjuk a partra. Feltétlenül szákkal merítsük ki.
A csuka jól viseli a rabságot, a szájába akasztott szájbilinccsel akár napokig is élve tartható, amennyiben a horog túl mélyre akadt, a hal vérzik, kár próbálkozni a felbilincseléssel, azonnal üssük fejbe a csukát és csavarjuk be egy ruhába, így akár néhány órán át is friss marad.

A legfontosabb a csuka szájába kézzel ne nyúlkáljatok, mert nagyon éles a fogsora és a harapása is. Könnyen leharapja az ujjperceteket. Ha erre a nemes halra horgásztok mindig legyen nálatok szájfeszítő és horogszabadító csipesz.